2007. november 4.: Tunyogi Csapó Gábor

​A Mindszenty Társaság 2007. november 4-én a Parlamentben adta át a Mindszenty Emlékérmet és tartotta meg a Társaság ülését. A Mindszenty Emlékérmet kapott Tunyogi Csapó Gábor író – laudálta Nagy Alajos. 

LAUDÁCIÓ

Kedves Gábor!

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Mindszenty-emlékérmet – e szép kitüntetést – Neked átadjam, s méltassam a hercegprímás érdekében kifejtett munkádat.

Számomra azért is jelentős ez a méltatás, mert Te vagy az első protestáns, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott.

Nem könnyű feladatot vállaltam: olyan emberről kell beszélnem, akit 50 éve ismerek, akivel azóta is együtt dolgozom, akivel – kicsit kulturális misszionáriusként – fél Európát beutaztam. A barát túl sokat tud, amit a méltató nem tud pár sorban tömöríteni. A felejthetetlen „Arbeitsessen”-ek, azaz munkavacsorák megnyitották szívünket és nyelvünket, és egymás előtt feltárták együvé tartozásunk zsilipjeit.

Származásod, gyermekkorod már eleve kijelölték utadat. A református pap unokája születésétől fogva magában hordozta a hitet, a vallásos elmélyülés lehetőségét. A pedagógus atya nyakadba tette az eszmék, a gondolkodás továbbadásának terhes igáját. S a költészet elkötelezett a nép felé – az előbb felsoroltak szép és igaz közlésére. Ez a kegyelem kötelez, s ezért talán terhes is, hiszen nem lehet Jónásként kibújni az elhivatottság, a küldetés alól.

KOCSIS GÁBOR megértette ezt, s bár szeretett volna a Nagy Cet gyomrában maradni, az kiköpte Őt az emigráció nagy tengerére, s arra kényszerült, hogy hirdesse az igét: a Magyar Igét, a pap nagyapától örökölt magyar evangéliumot.

Te is – akárcsak költő-barátod, Tollas Tibor – bejártad a bányák mélyét, a pislogó bányászlámpák fényét túlragyogtad hited fáklyájával. Mint Michelangelo nagyszerű Lázadó rabszolgája – amit többször is megcsodáltunk a Louvre-ban –, fejed dacosan az ég felé tartottad, így veszekedvén a Gonosszal: „A követ törtem, nem faragtam” – írod. A bánya nem tört meg, akár a Prímást sem a sötét cella.

Magyarságod soha fel nem adtad, s habár németül is publikáltál – költeményeket, filozófiai értekezéseket írtál, szerkesztettél, fordítottál –, soha nem tagadtad meg magyarságodat – sőt, magyar műveket tettél elérhetővé német befogadóid számára.

Mintha származásoddal együtt hoztad volna magaddal a kálvinista puritanizmust:

„Akit az Úr szeret,
Az Úr megőrzi azt.
Akit az Úr szeret,
Tisztának megmarad.

Akit az Úr szeret,
Annak Ő házat épít.
Akit az Úr szeret,
Annak Ő társat ad”.

Kérésed teljesült: Mártában az Úr egy olyan társat adott, aki – katolikus lévén – elvezetett az ökumeniához. Gyermekeid által is egyre gyakrabban vonzott a katolikus liturgikus tér, s egyre többet tettél a keresztények kölcsönös megértéséért, a válaszfalak lebontásáért.

A hazafiság és az ökuménia azok a vezérszálak, amelyek elvezettek Mindszenty hercegprímáshoz.

Mindszenty József bíboros a forradalom alatt és az emigráció éveiben is MINDEN MAGYART FOGADOTT: PROTESTÁNSOKAT, ZSIDÓKAT, HÍVŐKET ÉS ATEISTÁKAT EGYARÁNT – CSAK A BÉKEPAPOKAT NEM!

Sokszor beszélgettünk a nagy, valóban szent püspökről – Mindszentyről, Ravasz Lászlóról, Ordas Lajosról és Márton Áronról –, akik követték a Mestert a Golgota felé. Egyik sem szenvedett közülük annyit, senkit sem gyaláztak meg annyira, mint a szorosan a Megváltó nyomában járó Mindszenty Józsefet, aki szinte állomásról állomásra követte a Passiót, Jézus szenvedéstörténetét: elárulták, kínozták, megkorbácsolták, botokkal verték, rugdosták, megalázták, kirakatperben elítélték, keresztet hordoztattak vele (a legnagyobbat: hazája elhagyását!) és lelkileg megfeszítették. Nyugaton ezért is hívják ezt a Krisztust követő bíborost Fehér Mártírnak. S ennek a mártíromságnak töviskoronája jogosítja a boldogok és szentek glóriájára. Éppúgy, mint a Magyar Pantheonban a Haza hőseinek biztosított helyre.

Te mindezt tudod, és követted Őt a magyar keresztúton.

Nemcsak versekkel, cikkekkel, fordításokkal szolgáltad a Hercegprímás ügyét, a magyar ügyet, de a kölni látogatására rendezett ünnepség nagy sikeréhez hozzájárultál azzal is, hogy „Praedicationes” című versciklusod egyik legszebb darabját a „Quartá”-t, a negyediket odaajánlottad a műsorhoz. A Bíboros köszönetmondásánál ott álltál mellettem, s a Főpap személyes áldását a kálomista Kocsis Gábor mellettem térdelve fogadta. Ez őszinte hitvallás volt az ökumené és a nagy magyar Főpap mellett.

Velünk tüntettél a kölni Rádiónál a Bíboros trónfosztása ellen, s nagy részed van abban, hogy a Frings bíboros által az 1956-os forradalom magyar menekültjeinek alapított Kölni Magyar Házat Mindszenty Magyar Háznak neveztük el.

Később Te lettél e ház gondnoka és a magyar menekültek szociális ügyeinek intézője. Jártad a hivatalokat, az egyházi és a világi intézményeket, hogy új életet kezdő honfitársaidnak segíthess az első, döntő lépéseknél.

Azon kevesek közé tartozol, akik tudják, hogy a Hercegprímás halálával mennyit vesztett a magyar nemzet, a magyar és az egyetemes egyház. Egy hitvalló ment el közülünk, egy Fehér Vértanú, akit az egész Világ tisztelt, s hazáját megszerette és segítette.

Mikor Magyarország felszabadult a kommunizmus igája alól, megnyílt a határ, hazahozhattuk a Nagy Halottat. Részt vettél a mariazelli búcsúünnep rendezésében. Őrt álltál a ra­vatalnál a bazilikában,s a protestáns testvérek nevében Te mondtad a búcsúztatót, melyben így fogalmaztál: „Nemcsak a katolikus egyház feje, de az ország első zászlósura is volt”. Ez emelte Őt a nemzet apostolává és hű védőjévé a kommunista hatalom ellen.

Külön meg kell említenem hitedet, melyet „Kultúránk sorskérdése” című tanulmányodból ismerhettünk meg. Ez a hit a Tízparancsolaton alapul, amely az egyetemes európai kultúrbirodalom egyetlen elfogadható alapja. Ez ad reményt és bátorságot a jövőre a következő nemzedékeknek, ez a Te – Mindszenty által is megfogalmazott – nagy szellemi örökséged:

„Mert Testvéreim
mint a vajúdásban
nincs ’vissza’ a világban.

Arcunkat az idő ekevasát
merítsük mélyebben a földbe
a jövő szikes sivatagát
sötét televénnyé hasítva
az emlék Ariade-fonala nem világít csak villog
reményeinket
a hallgatás homokja gyorsan felissza
de a bátorság hisz remény nélkül is.

Azért tehát
aki az eke szarvára veti a kezét
Testvéreim
ne nézzen soha vissza!

Amen”