2005. november 5.: Végvári Vazul OFM

​A Mindszenty Társaság 2005. november 5-én Budapesten a Magyarországi Mindszenty Alapítvány Majthényi László házában tartotta ülését és a Mindszenty Emlékérem átadását. Emlékérmet kapott Végvári Vazul OFM – laudálta Nagy Alajos. 

LAUDÁCIÓ 

​Kedves Vazul Atya!

Kedves Barátom!

Mikor vállaltam, hogy a Mindszenty Emlékérem átadása alkalmából én mondom a laudációt, azt hittem, könnyű dolgom lesz: csak felidézem Veled kapcsolatos évtizedes emlékeimet, hozzáfűzök pár idézetet, és máris kész a méltatás.

Hát, ez nem így van. Minél többet idéztem alakodat, frissítettem emlékeimet, soroltam cselekedeteidet, annál problematikusabbá vált a dicséret megfogalmazása. Most sem teljes, de talán emlékezteti embertársaidat, mennyi jót lehet tenni, hogyan lehet életünket jótettekkel gazdagítani.

Néhai Bányász Károly – Szibéria poklát megjárt – egykori münsteri magyar lelkész mondta egyszer: a magyar nép a sok szerzetes közül csak a ferenceseket hívta barátnak. Ez azt jelenti, Szent Ferenc fiait tekintette lelki alkatához legközelebb állónak. Árpádházi királyaink a bencések mellett talán éppen ezt a rendet honosították meg legnagyobb szeretettel, holott ciszterciták is tág teret kaptak a terjeszkedésre. A Poverello gyermekei közé tartozik külföldön is legtiszteltebb magyar szentünk, Árpádházi Szent Erzsébet. Lehetséges, hogy testvére – a második országalapító –, IV. Béla is harmadrendi ferences volt. Legalábbis én ezt vettem ki a ruszti Halászok templomának egyik freskójából, melyet felesége emelt hálából, mert a tatárok elől való menekülés közben a Fertő tói halászok mentették ki a viharból. Igen, Ti ferencesek mindig – ha kellett, rózsafüzérrel átkötött karddal – védtétek e hazát, áldoztátok életeteket is.

Végvári Vazul először karddal akarta Szent István országát szolgálni: ezért lett hadapród Pécsett, s így ismerte meg – hadifogolyként is – a háború borzalmait.

Most megkondítottam lényed két harangját, amelyek a szerzetesi élet tornyában zúgnak: a hitet – a szerzetesi és a nemzeti lét alapját és a ragaszkodást, a hűséget a magyar hazához.

A Szegényke emberszeretetét, humanitását is ide kell sorolnom, mert ez adódik abból is, hogy Édesanyádat korán elveszítetted, s mi – árva gyermekek – nemcsak szeretetet áhítunk, de adunk is, hisz' tudjuk, milyen jelentősége van ennek az isteni adománynak, ami létünket megszabja és irányítja. Szent Pállal szólva: „Ha szeretetem nincs, semmi sem vagyok”.

Ebből a két forrásból adódóan szinte természetes, hogy 1956 októberében – feletteseid tudta nélkül – szabadságharcos diákok élére álltál, és – a hadapródiskolában szerzett tapasztalataid bevetvén – irányítottad a sok harcot, vért és könnyet látott ősi Budavár védelmét. Ezért sokak rendtársad, Kapisztrán Szent János leghűségesebb követőjének tartanak. Ahogy egy akkor a Várban lakó gyermektől hallottam: a szabadságharc leverése után sokáig keresték a szovjet katonák a barna pópát. Biztosan nem tisztelni nem kitüntetni akartak. Menekülnöd kellett. Ezután külföldön teljesítetted kettős szolgálatod, amit az Úr és a Haza parancsolt Neked.

Bécs mellett, Schwechaton, a Schloss Altkettenhof nevű kastélyban berendezett diáktábor parancsnoka lettél. Ott ismertelek meg. Hosszú hónapok menekülttáborról menekülttáborba történő tologatásai után vonulhattam be Hozzád Schwechatra, ahol életem egyik fordulópontjához érkeztem. Ott nemcsak a koszt volt jobb, mint másutt – a Gellért Szálló szakácsa főzött ránk –, de szellemileg is felüdülhettünk, megismerhettük a császárváros magyar emlékeit, kulturális csodáit. Ingyenesen, a híres szürke lapot felmutatva. Önkormányzatot hívtál létre a menekült diákokból, hogy megoszthassák Veled gondjaidat. Ha valaki kivándorolt, új képviselőket választottál.

Feledhetetlen számomra 1957 húsvétja, amit együtt ünnepeltünk. A nagypénteki szertartást Schwechat főtemplomában éltük át. Mivel a szertartások akkor még latin nyelven folytak, a templomban otthon érezhettük magunkat, hisz' a Dominus vobiscum Schwechaton éppen úgy hangzott, mint elhagyott hazánkban. Nagyszombat este, a tábort fenntartó hollandok szokása szerint, a kastély parkjában örömtüzeket gyújtottunk, énekeltünk. Húsvéti énekeket, népdalokat, sőt, két bolgár menekülttársunk, akik Magyarországról jutottak szabad földre, Kosta Spirov, bolgár húsvéti énekekkel színezték rögtönzött feltámadási örömünnepünket. Éjfél előtt felálltál, és kértél bennünket, hogy menjünk el a központi schwechati körmenetre. Vallási különbség nélkül, testületileg. Mert voltak köztünk katolikusok, protestánsok, görögkeletiek és zsidók is. Szó nélkül elindultunk. Közösen, testületileg. Éppen akkor volt vége a feltámadási szertartásnak, s tódultak kifelé a hívek. A körmenethez. Csodálatos látvány volt az éj sötétjében vonulók hosszú sora. Mindenki kezében gyertya, minek fénye különös hangulatot, valami szent melegséget sugárzott az arcokra. Fény tejút, fénylő Hadak útja volt. Csak a körmenet végén menetelt egy sötét tömeg. Csendben. Nem tudták az énekeket sem. Ezek voltunk mi, menekült, hontalan magyarok. A sor elején Te lépdeltél világítóan fehér karingben. S akkor történt a csoda: az egyik káplán meglátott, és átadta gyertyáját Neked. Te is fényes lettél! Pillanatok alatt visszafordult az előttünk lépdelő, éneklő osztrákok sora, átadták gyertyáikat, sokan megöleltek bennünket, és boldog húsvétot kívántak. Tolsztoj: Feltámadás című regényének híres jelenete jutott eszembe: Krisztus feltámadott. – Valóban feltámadt.

Így szolgáltad puszta jelenléteddel azt a testvériséget, amit hirdettünk, amit szeretnénk meghonosítani a Világban. Ez a pillanat volt az, ami sokunkban tudatosította, hogy mi is emberek vagyunk és testvérek.

Mikor kivándoroltál az Egyesült Államokba, egy búcsúkézfogással megszakadhatott volna kapcsolatunk. Nem ez történt: Te az amerikai magyar Csíksomlyón – én a Diákszövetségben teljesítettem hazafias szolgálatot. Hamarosan hallottam, olvastam, hogy a Magyar Szabadságharcos Világszövetség amerikai társelnökévé választottak. Engem nagyszerű elnökünk, Dálnoki Veress Lajos – az egykori Homo Regius – javaslatára választottak európai főtitkárnak. Mindig tudtam, mennyit fáradozol a haza, a magyar szabadság ürügyén, hisz' Laji Bá' és költő barátunk, Tollas Tibor kérdésem nélkül is tájékoztattak tevékenységedről.

Így Mindszenty hercegprímás nem választhatott volna amerikai útján jobb sajtó-vezetőt, mint Téged. Aki tudja, milyen kegyetlen az amerikai tömegkommunikáció, tudja azt is, milyen nehéz megfelelni egy ilyen feladatnak. Főleg, ha ilyen exponált személyiségről van szó, mint Minszenty József hercegprímás. Egy rossz hangsúly, egy eltévesztett, rosszul fordított szó más irányba terelheti, meghamisíthatja a kamera vagy az újságírók tömege előtti vallomásokat.

Az akkor már nem szenzációnak ható prímási látogatásnak a sajtó és a tömegtájékoztatási eszközök útján történő tájékoztatása hatalmas feladat. Végvári Vazul költői tehetsége, politikai érzéke és angol tudása volt a garancia arra, hogy az jut el az Egyesült Államok tömegeihez – katolikusokhoz, protestánsokhoz és más hitvallású lakosaihoz – amit Magyarország mártír prímása mondott.

Végvári Vazul azonban nemcsak nyelvtehetségét, költői beszédstílusát és embert próbáló állóképességét bocsátotta a mártír főpap rendelkezésére, de hű követője maradt mindmáig.

Puritán életet él – akárcsak a hercegprímás.

Nemzeti politikát folytat – mint a megnyilvánulásaiban, mozgásterében gátolt Mindszenty.

Nemzetet nevelt és nevel – akár a hitszónok Prímás.

Megkülönböztetett figyelemmel neveli mint cserkész és tanár a magyar ifjúságot.

Részt vállal az ország keresztény elveken alapuló politikájának formálásában – akár a Bíboros.

Megkísérli összetartani a szétszórt, a hazában és a határokon túl élő magyarságot.

Vallja, terjeszti és műveli forradalmunk és szabadságharcunk eszméit és keresztény elveit.

Megnyilatkozásaiban hitet tesz Mindszenty magyarságáról és életszentségéről.

Költői hangú prédikációi odaállíthatók Assisi Szentjének ékesszólása mellé. Őt megértették a madarak is.

Adja Isten, hogy Vazul Atyát megértsék magyar testvérei!