2005. november 5.: Somogyi Győző

A Mindszenty Társaság 2005. november 5-én Budapesten a Magyarországi Mindszenty Alapítvány Majthényi László házában tartotta ülését és a Mindszenty Emlékérem átadását. Emlékérmet kapott Somogyi Győző festőművész – laudálta Gyurácz Ferenc. 

LAUDÁCIÓ

​Szentség és életöröm

Laudáció Somogyi Győzőről,
a Mindszenty Emlékérem átadása alkalmából

Napjainkban, több mint másfél évtizeddel az ún. rendszerváltoztatás eseménysora után megál-lapítható, hogy a magyarság legjobbjainak minden jóakarata ellenére a nemzeti jövő kilátásai lényegében nem javultak. A magyarság létszáma másfél évtized alatt nagyobb mértékben csök-kent, mint a török hódoltság egy-egy átlagos másfél évtizede alatt, és ma már nem éri el a Kár-pát-medence összlakosságának 40%-át. Ezeregyszáz éves szállásterületünk határokon kívül eső részének föladása felgyorsult, megtartására nemcsak igazán hatékony gyakorlati tevékenység nem irányul, hanem még azt sem tisztáztuk, hogy egyáltalán meg akarjuk-e tartani. Ezenközben a csonkaország feletti gazdasági, politikai és kulturális ellenőrzést nemhogy erős kézzel megra-gadtuk volna, hanem mind nagyobb részét hagytuk átcsúszni a létünk és kultúránk iránt közöm-bös, nemzetek-fölötti pénzügyi hatalmak kezébe. A politikai elit majdnem egészének inkompe-tenciája a másfél évtizedes folyamat egészéből is nyilvánvaló, és demonstratívan is megnyilvá-nul azokban az esetekben, amidőn nemzeti érdekeink bátor képviselete eldöntendő kérdésekre adott igen vagy nem válaszok formájában valósítható vagy tagadható meg. A hivatott vezetőré-teg kiválasztására való képtelenség magának a rendszernek a legitimációját ássa alá.

Ez egyébként is recseg-ropog, hiszen az ún. népuralmat a nép nagy része egyáltalán nem érzi magáénak, miközben természetesen nem is gyakorolja. A nép túlnyomó része a minden-napi megélhetés gondjaival van elfoglalva, de ennek csak egyik, kisebbik oka a valóságos anyagi nyomorúság, a másik, megítélésem szerint fontosabb ok az a szellemi-lelki sivatag, amelyben élünk, s amely akkor is elhiteti velünk, hogy gondjaink anyagi természetűek, ha ez egyáltalán nem így van. A gyakorlati materializmus a csonkaország magyarságában mára majdnem teljesen szétvagdosta a nemzeti közösséget összetartó érzelmi szálakat, amihez igen erősen hozzájárult a politikai elitnél fontosabb értelmiségi elit gyászos meddősége. Ez az elit ugyanis mindeddig nem volt rá képes, hogy a nép számára megjeleníthető és érzelmileg átél-hető nemzetstratégiai célokat fogalmazzon meg. (Egy példa, hogy mire gondolok:

a magyarság egyesítése érzelmileg átélhető cél, de az euró 2010-es bevezetése nem az. De még a magyar futball visszajuttatása a világ élvonalába is átélhető cél, míg az államháztartási hiány csökkentése nem az. Az utóbbit meg kell csinálni, de ahhoz is kell az előbbiről is be-szélni.)

Az értelmiség alkalmatlansága általánosabban is fölvethető. Amint az 1943. évi szárszói konferencián Németh László – joggal vagy nem, de – kijelenthette, hogy a magyarság ideológiá-ja kész a maga ízlése és érdekei szerinti változáshoz, s 1956 őszén ez nagyjából igazolódott, ugyanúgy 1989–90-ben egy ilyen kijelentést senki nem kockáztathatott meg. A magyarságnak nem volt ideológiája a változáshoz, hacsak az nem, hogy minél gyorsabban kiszabaduljon a szovjet járomból, s minél hamarabb csatlakozhasson a jólétet és szabadságot ígérő európai kö-zösséghez. Mivel elméletben kidolgozott rendszere nem vagy csak töredékesen volt a változás-nak, ezért az események sodrában senki sem gondolt arra, hogy a dolgok lényegét illetően vajon különbözik-e az a világ, amelyhez oly mohón csatlakozunk? Vajon ez nem az a világ-e, amelyet a XX. század első felének válságfilozófusai oly érzékletesen minősítettek hanyatlónak, alko-nyodónak? Vajon ez nem az a világ-e, amely méhében kihordta, majd keletre exportálta előbb a ka¬pitalizmust, a liberalizmust, az antiklerikalizmust, a republikanizmust, a jakobinizmust, a sovinizmust, a teoretikus ateizmust, az anarchizmust, az analfabéták választójogát, és – horribile dictu – magát a kom¬munista diktatúrát?! Vajon ez nem az a világ-e, amely Istent trónjáról leta-szítván, a mechanikai törvényeket ültette a helyére, s ezek bűvöletében szisztematikus környe-zetpusztításba, és a világ távolabbi pontjain ezeréves kultúrák leigázásába kezdett, s azt ma is növekvő étvággyal folytatja?! Vajon ez nem az a világ-e, amely ugyanúgy idejétmúlt konzerva-tivizmusnak, a fejlődés gátjának minősíti azt a nemzeti és keresztényi hűséget és azt a közjogi hagyományőrzést, amely a mi Mindszenty hercegprímásunk sajátja, mint ahogy tette ezt a kommunista ideológusok hada?

A rendszerváltó értelmiség nemigen tette föl ezeket a kérdéseket, s engedjük meg: az ese-mények sodrában erre már nehezen is lett volna módja. Az események előtt pedig azért nem, mert ez a változás meglehetősen váratlanul érkezett.

De ha napjaink perspektívájából visszanézünk, akkor láthatjuk, hogy a kommunizmus évti-zedei alatt sem halt ki teljesen az a hagyomány, amely kritikusan szemlélte az egész modern-séget – benne a szocializmust is, meg a kapitalizmust is -, és amely nem feledte el, hogy az üdvösség szempontjából a modernség jellemző problémái irrelevánsak, lényegtelenek.

Ezt a hagyományt éltette tovább – a nyilvánosságtól elzártan – például Hamvas Béla, erre volt érzékeny Kodolányi János, Várkonyi Nándor, és ezt képviselték puszta létükkel és napi munkájukkal az egyházak, különösképpen a katolikus egyház, és még különösebben a II. va-tikáni zsinat előtti időszakban. Ezt képviselte jelképpé magasztosuló következetességgel, bel-ső majd külső száműzetésben is, Mindszenty József bíboros. Legtöbben a rendszerváltozás után szembesülhettünk a ténnyel, hogy ennek a szellemnek volt és van egyetemes rangú ma-gyar filozófusa is, Molnár Tamás személyében.

A szocializmus és a kapitalizmus közös bírálataként jelentek meg a hatvanas évektől kezd-ve a környezetvédő mozgalmak keleten és nyugaton. Ezekkel összhangban és ezektől függet-lenül egyaránt megtörtént a hetvenes–nyolcvanas években hazánkban is, hogy egyes értelmi-ségiek fölkerekedtek, s kivonultak a városi kultúrából, ki a népszolgálat, ki a művészi alkotás alkalmas terepét kereste, ki pedig egyszerűen csak az élhetőbb, emberibb léptékű környezetet.

*

A művész – akit itt ma köszöntünk mint a Mindszenty Emlékérem kitüntetettjét – az utóbb jellemzett hagyomány napjainkra egyik legjelentősebb képviselője. Rá nem vonatkozik mindaz, amit a rendszerváltoztató értelmiség távlatos gondolkodásának hiányáról elmondhatunk. Ő már a nyolcvanas években, amidőn az ún. demokratikus ellenzékhez kapcsolódott, világosan látta, hogy nem elegendő visszamenni a szocializmus elé. Ha valódi változást akarunk, akkor Isten-hez és a világ isteni rendjéhez kell visszatérnünk. És ahhoz a hagyományhoz, amely itt van, a talpunk alatt, a nemzetünk múltjában. Ez a véleménye botránykő volt a „haladó” értelmiség szemében. Nem is értették, miről beszél. „Ádám óta romlik a helyzet” – foglalta össze történet-filozófiai álláspontját, s valljuk meg, ez a fajta radikalizmus valóban hottentottául csenghetett ama mozgalmi személyek fülében, akik a radikalizmus krédóját a hagyományos család szét-bomlasztóitól tanulták, Engels Frigyestől Cohn-Bendit-ig és Heller Ágnesig.

De Somogyi Győző tudta, mit beszél, hiszen többévtizedes útkeresés állt mögötte, amely-nek ekkorra már szinte minden vektora egy irányba, egy bámulatosan egységes és következe-tes képzőművészi, gondolkodói, és általában értelmiségi életmű irányába mutatott.

Eszmélkedését ő maga hármas gyökérzetből eredezteti: említi vallásos neveltetését, az 1956-os szabadságharc kamasz fiúként való átélését és azokat az ifjúkori esztendőket, amelyeket katolikusként, a tradicionalista zsidó gondolkodó, Szilágyi Ernő tanítványi körében töltött.

A budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia elvégzése, az egyháztörténeti dokto-rátus, a munkáspapként eltöltött évek után a laicizálás olyan érzékeny időszak, amelyről a kívülálló, az illetéktelenség kockázata nélkül nyilván semmit sem mondhat.

Ami bizonyos: az ezt követő évtizedben Somogyi Győző az egyébként is magas színvonalú magyar grafika élvonalába kerül, átütő tehetsége rendszeres művészeti tanulmányok nélkül is, mint kés a vajban, halad a szakmai elismertség felé. S ami szintén bizonyos, és a művészi egyéniség egyik jellegadó vonása: ő nem a mogorva konzervatívok típusából való, hanem inkább a G. K. Chestertonéból – noha fizikai alkata merőben eltér az angol konvertita íróétól –, aki a katolicizmust az életöröm vallásának tartotta. Ezzel magyarázható, hogy a grafikák fekete-fehér világa után a hetvenes évek végétől egyre sorakoznak tojástempera festékkel fes-tett, színpompás festményei, amelyek többek között Csontváry Kosztka Tivadar, a bizánci ikonfestészet és a magyar népművészet hatásait olvasztották magukba. Úgy képviselnek me-rőben eredetit és összetéveszthetetlent, hogy nem az eredetiséget célozzák meg. Meg sem kísérlik, az avantgárd módjára, „megelőzni korukat”. Ez ugyanis egyáltalán nem volna érdem.

Festészetének kibontakozása már Salföldhöz köthető, ehhez a kicsiny falucskához a Káli-medencében, ahol a nyolcvanas évek közepén, nagyon tudatos döntéssel, Somogyiék megtele-pedtek. Ősi parasztportát újítottak fel, hagyományos állattartó gazdálkodásba fogtak (például racka juh és kecske tartásával), és tevékenységük erősen hozzájárult e gyönyörű dunántúli kistájon a falvak megkapaszkodásához, a környezetvédelmi szempontok előtérbe kerüléséhez. A művész az ősi magyar lovas harcászat és viseletek kiváló ismerőjeként nemcsak megörökí-tette a magyar lovasság ruházatát a honfoglalás korától a második világháborúig, hanem lovas bandériumot szervezett, s általában is szerepet játszott a huszár hagyományok széleskörű fel-élesztésében.

Somogyi Győző a művészetet szakrális jellegűnek tartja, és ez természetesen nemcsak a vallási tematikára vonatkozik. Mindazonáltal mind grafikai, mind festészeti oeuvre-jében je-len van az utóbbi is, például olyan, a Millennium évében festett képekkel, mint a Magyarok Nagyasszonya és a Krisztus adja a koronát. Az Árpád-házi szentek ikonosztáza vagy olyan szépségek, mint A Káli-medence Madonnája szintén említhetők e körből. De a létezésnek ugyanezt az áhítatát és örömét fedezhetjük fel izzó balatoni tájképein ugyanúgy, mint sok-sok történelmi arcképén és csatajelenetén. A magyar hagyomány birtokba vétele és nyugodt, pozi-tív vállalása, a tradícióhoz való vonzódás jellemzi e műveket, így például a magyar katonahő-sök arcképcsarnokát, amely a millecentenárium idején jellemző módon váltotta ki az éppen uralkodó ideológia dogmatikusainak haragját.

Somogyi Győző immár terebélyes és sokféle tevékenységet felölelő életművében az a leg-lenyűgözőbb, hogy az uralkodó irányoktól való bátor és nyugodt függetlensége minden erőlte-tett hadakozást nélkülöz, tömbszerűen elkülönül, s bár önkörében egységes, nem szigetelődik ki a környezetéből, hanem éppenséggel ezer szálon kapcsolódik hozzá. Ez az elkülönülve szervesülés, véleményem szerint, két következménnyel jár. Az egyik, hogy a kicsiny Salföld mára egyre inkább felsorakozik a magyar szellem olyan, kultikus vidéki centrumai közé, mint amilyenekké az elmúlt évszázad során, mutatis mutandis, Sztána, Marosvécs, Balmazújváros, Tiszapalkonya, Sajkód vagy éppen Lakitelek váltak. A másik fontos következmény, hogy So-mogyi Győző a nyolcvanas-kilencvenes évekre birtokába jutott annak a nagy belső biztonság-nak, amely lehetővé teszi számára, hogy tanítóként lépjen föl. Nézeteit, felismeréseit legtelje-sebben a Megélt aranykor című könyv tartalmazza, amely a Kapiller Ferenccel folytatott be-szélgetéseit teszi közzé.

Mindszenty József hercegprímás konzervatív volt, mert még volt mit konzerválni. Somogyi Győző társadalomfilozófiai, társadalomterápiai nézetei a rekonstrukció eszméje köré szerve-ződnek. Úgy véli, ma már újra létre kellene hozni mindazt, amit a maga idejében elmulasztot-tunk konzerválni. Erre meglett volna a lehetőség, mert bár üdvtörténeti perspektívából nézvést „Ádám óta romlik a helyzet”, a földi élet hanyatlása az ún. felvilágosodás óta gyorsult fel, s napjainkra vált végzetessé. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a fehér civilizációban a val-lás helyére a technika uralmát, a természettel való harmónia helyére a szakadatlan fejlődés elvét helyezték. Mivel változásnak nincs jele, sorsunk alighanem megpecsételődött – mondja az ész belátása.

De a keresztény ember nemcsak racionálisan mérlegel. Somogyi Győző gyakran ül lóhátra, állatokat tenyészt, kecskesajtot készít, hagyományos viseletben jár, a nemzeti hagyomány megtartó erejére és az imádkozás áldásos hatásaira figyelmezteti a magyarságtudatától és a mennyei biztonságától megfosztott népet, a pszichiátriák potenciális közönségét. Nemzetének és az emberiségnek a természethez, a valláshoz és a hagyományos társadalmi szerkezethez (államformában a monarchiához) való visszatérést ajánlja – természetesen tudva, hogy gyors eredményekre nem számíthat… De hát – ellentétben azokkal, akik sorsunk intézőinek hiszik magukat – nem gyakorlati ember ő, legalábbis nem abban az értelemben, hogy számolnia kel-lene az ún. realitásokkal…

Mi lett volna Mindszenty Józsefből, ha mindenkor számolt volna a realitásokkal? Valaki más.

Mi lehetett volna a rendszerváltoztatásból, ha nem számoltunk volna mindenkor olyan gör-csösen a realitásokkal?…