2005. június 12.: Tímár Ágnes O.Cist. ny. apátnő

Mindszenty József bíboros, hercegprímás pappá szentelésének 90. esztergomi érsekké való kinevezésének 60. halálának 30. évfordulójára rendezett szimpoziont a Mindszenty Társaság Tihanyban. A szimpozium végén került sor a Mindszenty Emlékérmek átadására, melyet Tímár Ágnes O.Cist. ny. apátnő – laudálta Dabóczi Kálmán - kapta meg. 

LAUDÁCIÓ

​Élni, túlélni vagy megélni?

Tisztelt Konferencia! Tisztelt Ágnes nővér!

„Pár ezer éve volt úgy, hogy
térdre egy csodás halfogás omlasztott;
ma az tekint könnyes szemmel az égre,
ki egy mosolygó arccal találkozhatott.

Észre se vegyenek benneteket,
nem fontos, hogy mi van rajtatok,
csak ha kilöktek, ha elsodortak,
fájó űrként ott maradjatok.”

Írja Lénárd Ödön, piarista atya Intelem mái prófétáinkhoz című versében. E sorok kikerülhetetlen tükröt tartanak, s nem bújhatunk el a válaszadás elől: élni, túlélni vagy megélni akarunk-e kereszténységünkből?

Tímár Ágnes élete – minden küzdelem, emberi esendőség és kísértés közepette is – erre a kérdésre tudatosan, naponta kimondott és megélt hűséges válasz. Pedig mint „...II. r. vádlottat a Budapesti Fővárosi Bíróság 1961. július hó 12. napján kelt és  1961. július hó 18. napján jogerőre emelkedett ítéletével a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel büntette miatt 4 év börtönre, 3.000 Ft-ig terjedő részleges vagyonelkobzásra és 4 évre az egyes törvényben meghatározott jogai gyakorlásának eltiltására ítélte.” A vádirat szerint vétke az volt, hogy „1954-ben Lénárd Ödön iránymutatása alapján csoportot hozott létre. ...A csoport célkitűzései közé tartozott, hogy érdekkörükbe vont fiatalokból vezetőket neveljenek az általuk eljövendőnek remélt új társadalmi rend számára.”

(Idézetek a Belügyminisztérium, Szigorúan titkos ÖSSZEFOGLALÓ JELENTÉS Lénárd Ödön ügyében című dokumentumból. Budapest, 1961. július 2.)
Az ítéletben szereplő Tímár Ágnesnek, mire 1946-ban kézhez kapja érettségi bizonyítványát, már nincs sem élő családtagja, sem ingósága. Árván, nincstelenül veszi pártfogásba Lénárd Ödön és családja. Két évre rá Mindszenty bíboros körleveleinek sokszorosításával és terjesztésével küzd az egyházi iskolák államosítása ellen. Ekkor lép be a Ciszterci Rend, Zirc mellett alapított női, monasztikus közösségébe, ahol leteszi örökfogadalmát. A szerzetesrendek feloszlatása után 1953-tól Budapesten él, építész-technikusként próbál megélhetéséről gondoskodni, miközben háromszor zárják ki a Műegyetemről, lehetetlenné téve a diploma megszerzését. 1955-től kezd kialakulni körülötte a „Boldogasszony Háza” elnevezésű klandesztin (földalatti) ciszterci női közösség, ám 1961 februárjában letartóztatják, s hiába szabadul két évre rá amnesztiával, 1966-ban újra, ugyanazzal a váddal börtönbe kerül. Összesen öt és fél év raboskodás után Kismaros környékén telket vásárolnak, s egy kis faházban élik szerzetesi életüket. Bár ekkor még nem lehetett női hallgatója a teológiának, Udvardy József, szeged-csanádi megyéspüspök külön engedélye révén mégis elvégzi a szegedi teológiát. Hosszas küzdelem ellenére sem sikerül az időközben a Párizsi Katolikus Intézetben benyújtott doktori értekezésének megvédése, mert a kiutazást megtagadják tőle a hatóságok, s a hazai védés is falakba ütközik. Végül a fokozat megszerzésére 1989-ben kerülhetett sor a francia fővárosban, s így lett Tímár Ágnes az első női teológiai doktor Magyarországon.

De ne rohanjunk ennyire előre az időben! Kanyarodjunk vissza 1977-hez, amikor Lénárd Ödön, aki 18 és fél év letöltött börtönbüntetéssel a háta mögött a politikai okokból börtönre ítélt utolsó papként is kiszabadul, egy másik kismarosi faházba költözve vállalja a szerzetesközösség lelki vezetését! 1982-ben a kis faházak melletti, családi háznak látszó új épület összenyitott, 70 m²-es emeleti kápolnájában ünneplik a liturgiát, s rá öt évre a Ciszterci Rend Generális apátja egyházjogilag is érvényesen megalapítja a Monostort, elismerve a korábbi fogadalmak érvényességét. Már a rendszerváltás, változás éveiben járunk, mikor 1993-ban a Monostort apátsági rangra emelik, és az első alapító apátnő Tímár Ágnes lesz. Időközben azonban már javában folyik az új Monostor és templom építése, monasztikus szárnnyal, mára 35.000 kötetesre bővült könyvtárral, előadótermekkel, vendég- és tanulmányi házzal. A hazai és külföldi barátok adományainak köszönhetően pedig 1997. áprilisában a templomszentelést ünnepelhette a közösség.

Erre az időszakra, pontosan 1990-re tehető az Egyháztörténeti Intézet megalapítása is, amelynek koncepcióját Tímár Ágnes Lénárd Ödönnel közösen dolgozta ki a XX. század egyházüldözésére vonatkozó levéltári kutatások anyagainak megőrzésére, kezelésére. Az Intézet a Monostor szomszédságában 1998-ban megvásárolt, egykori romos épület felújításával mára olyan helyre került, ahol csendes környezetben, tudományos kutatásra és szakmai konferenciák megtartására egyaránt alkalmas infrastruktúra várja a kutatókat. A levéltár egyaránt magába foglalja a különféle levéltárakból összegyűjtött anyagok fénymásolatait és az üldöztetésből fennmaradt eredeti iratokat (pl. börtönlevelezéseket, naplófeljegyzéseket). Ugyancsak idetartozik Hetényi Varga Károly kutatásának hagyatéka is, illetve a témához kapcsolódó kép- és hanganyag-gyűjtemény.

De mindezek a tények sem mutatják be a maguk teljességében azt a belső tartást, Isten és emberszeretetet, amit Tímár Ágnesbe Lénárd Ödön oltott be. Ez tette lehetővé, hogy a mindennapi apró helytállásokból élő közösség mások számára is eligazodást jelentő szellemi táplálékkal szolgálja az Egyházat a lefordított és kiadott könyvek, periodikák és lelkigyakorlatok révén- Ám a látható és kézzelfogható építkezéseknél többet nyom a latban Tímár Ágnes évtizedeken át tartó közösségépítése, emberformálása, amit a kemény igényesség és a személyre szóló, emberi szeretet párhuzamos – valóban embert próbáló – megélése jellemzett. A szerzetesközösség annyira léte részévé vált, hogy ő maga fogalmazza meg egy róla készült filmben: „az én életem csak bennük van” akkor is, amikor 2003-ban, 75. életévét betöltve lemond az apátnői megbízatásáról.


Kedves Ági néni!

Még 7 éves se voltam, amikor testvéreimmel és szüleimmel együtt elkezdtem Kismarosra járni a nevezetes faházakba. Kimondani is sok, hogy mindez majdnem három évtizede történt. Emlékszem a Monostor levegőjéből erőt merítő családok fiataljainak szervezett Nyílt Napokra. S milyen furcsa volt, mikor egy idő után már nem kis csoportokban, más-más utakon kellett felgyalogolnunk a Házhoz, hogy ne legyen feltűnő, mert nem volt már nyílt üldözés, megfigyelés! Viszont a látható diktatúrát egy ezerarcú, s mégis arctalan támadás váltotta fel, amit hol anyagiasságnak, hol fogyasztói társadalomnak, hol érvényesülésnek hívnak. Sokszor észre sem vesszük, hogy lényegében csak a díszletek változtak, a kísértések mögötti eszme istennélkülisége változatlan. S talán e tisztánlátásunk torzulása az oka, hogy az üldöztetések alatt az ember teljes lényével, bátran kimondott és megélt „igen”-ek, bennünk gyakran sebtében odavágott „majd holnap”-pá torzulnak.

Hatezer-hétszáznegyvenkilenc – ennyi napot töltött börtönben Lénárd Ödön; s e szám sokaknak kellemetlenül csenghet, mert nem tolongtak a koporsója körül a méltóságok, mikor 2003-ban a kismarosi Monostor kertjében utolsó útjára kísértük őt. De szeretetteljes figyelmeztetése a még élő hitvallóknak, meghurcoltaknak azóta is visszhangzik:

„S mert nem vagy próféta: ne büntess, ne jósolj,
De jelet lásson benned, ki jelemnek hódol!
Nem kapsz állatbőrt, nyíratlan fejet,
a jeltelenség lesz döbbenetes jeled!
Mert felmutatlak nekik az utolsó percben:
A rongy, a semmi, az nem árult el engem!”

(Lénárd Ödön: Sömaj Izrael (I) című verséből.)
Hatezer-hétszáznegyvenkilenc – ez a szám egyre figyelmeztetőbb felkiáltójellé válik a magyar Egyház számára. Nem dühödten, hanem szelíd kérlelhetetlenséggel jelzi, hogy az evangéliumi hűség nem léphet frigyre a „csak túl kell élni” mentalitással.

Ági néni! Hálát adok az Istennek, hogy a nyílt diktatúrában helytállók példája ma is figyelmeztet minket a kényelem, a karrier és a közöny kísértései között: szabadok vagyunk Isten mellett dönteni!