XII. Pius megjósolta személyes tragédiáját

​A második világháború bukását követően romokban hevert az ország. Csak Budapesten 13 538 épület semmisült meg, ami az összes épület 30 százalékát jelentette. A harcok okozta szörnyű pusztításon túl a lelkekben is komoly megrázkódtatást okozott a második világégés, amelyet ráadásul sajnos a vesztes oldalon zártunk. Ez alapvetően pecsételte meg az előttünk álló békés éveket is, hiszen a győztes nagyhatalmak döntése értelmében Magyarország a szovjet érdekszférába került. Ennek eredményeként a hatalom lassan, de biztosan a kommunisták kezébe került.

​A súlyos sebeket szenvedett országban – amely ráadásul az 1947-es párizsi békeszerződéssel ismét elveszítette a visszaszerzett területeit is, így újból trianoni méretűre zsugorodott – az egyházakra várt a feladat, hogy lelki-, erkölcsi- és szellemi értelemben segítsék a talpra állást, illetve új célokat is megfogalmazzanak a hívő magyarok milliói számára. Miután az egyházak – nagy formátumú vezetőik hathatós részvételével – minden igyekezetükkel próbáltak is megfelelni ennek a hatalmas feladatuknak, csakhamar szálkává váltak az egyébként is hitetlen, ateista, materialista állam felépítését tervező kommunisták szemében.

Dacára annak, hogy az 1945 őszén megtartott parlamenti választáson elsöprő többséggel győzött a keresztény, jobboldali Független Kisgazdapárt (FKGP), az itt állomásozó Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet szárnyának ellentmondást nem tűrő követelése miatt kormányalkotó tényező lett a mindössze 16 százalékot szerzett kommunista párt is, sőt, a kommunisták megkapták a kulcsfontosságú belügyi tárcát. Ezzel lehetőséget kaptak arra, hogy megteremtsék a jogi hátterét leendő hatalomátvételüknek, és ennek szolgálatába állítsák az általuk felügyelt fegyveres testületeket.

A Magyar Katolikus Egyház amúgy is válságos időszakát élte, hiszen a hercegprímás, esztergomi érsek, Serédi Jusztinián a háború utolsó szakaszában már nem tudott érintkezni a híveivel, ráadásul 1945 márciusában el is hunyt. Így fél éven keresztül betöltetlen maradt a prímási szék. 1945 októberében XII. Pius pápa a zalaegerszegi plébánosi, majd veszprémi püspöki éveiben kimagasló eredményeket elérő, a hívekre hatalmas hatást gyakorolni képes főpapot, Mindszenty Józsefet nevezete ki Magyarország prímásává. 1946 februárjában Rómában XII. Pius bíborossá szentelte. A pápa – miközben „Éljen Magyarország” kiáltással tette Mindszenty fejére a bíborosi kalapot – akárcsak egy látnok, már ekkor megjósolta a magyar prímásra váró sorsot. Így fogalmazott: „A 32 közül (ekkor Mindszenty Józseffel együtt 32 bíborost szentelt fel XII. Pius – K.A.) te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!”

Persze bizonyos értelemben az is elmondható, hogy a Szentatya nem vállalt különösebb kockázatot ezzel a jóslattal. Egyrészt azért sem, mert Mindszentyt már a Tanácsköztársaság idején internálták a kommunisták, majd aztán a nyilasok is elhurcolták Sopronkőhidára. Vagyis előre borítékolható volt, hogy az új magyar bíboros sziklaszilárd, megingathatatlan jelleme, valamint a kommunisták fokozatos hatalomátvétele előbb-utóbb konfliktust szül majd.

1946. március 12-én szavazta meg a magyar országgyűlés a köztársaság védelméről szóló törvényt, amelyet a nép a maga találó szóhasználatával csak hóhértörvénynek nevezett. Ez a törvény kimondva-kimondatlanul azért fogalmazódott meg és került is aztán beiktatásra, hogy alapjául szolgáljon a kommunisták által szervezendő nagyszabású, sok érintettel lezajló büntetőeljárásoknak, az úgynevezett kirakatpereknek. Ezek a kirakatperek később két fő vonalon futottak, egyrészt a politikai ellenfelek, valamint a saját pártjukon belül leszámolásra ítélt „elvtársak” ellen, illetve a kiemelkedő egyházi személyiségek ellen. Jellemző, hogy a Mindszenty József elleni kirakatper mindössze a harmadik volt a sorban, vagyis számos későbbi, nagy port felvert hasonló koncepciós büntetőeljárást is megelőzött időben.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás letartóztatását alaposan előkészítette a kommunista diktatúra. Miután az 1947-es évben a kisgazdák szétverésével (február 25-én tartóztatták le Kovács Béla FKGP-főtitkárt), valamint az előkészített csaláson alapuló ún. „kékcédulás választásokkal” a politikai hatalmat formálisan is sikerült kézbe venniük, Rákosiék elérkezettnek látták az időt, hogy minden területen elkezdjék a leszámolást ellenségeikkel. A Magyar Katolikus Egyház által 1947/48-ra meghirdetett Mária-év elsöprő sikere, az eseményhez kapcsolódó rendezvényeken való tömeges részvétel további figyelmeztető jel volt a kommunisták számára egyrészt arra, hogy a magyarság hite töretlen, másrészt pedig arra, hogy a katolikus egyház feje, Mindszenty bíboros tekintélye továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Ez meghatározta a vele szembeni taktikát is, nem jöhetett szóba az azonnali letartóztatás, előbb a személyét kellett besározni.

Már 1947-ben is több ízben napvilágot láttak a bíborost lejárató újságcikkek, megnyilatkozások, ám igazán a fordulat évének is hívott 1948-ban harapózott el a rágalomhadjárat. A kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülésével létrejött Magyar Dolgozók Pártja első nagygyűlésén (1948. június 12-én) székfoglaló beszédében Rákosi Mátyás külön bekezdést szentelt Mindszentynek, akit nyilvánosan is rendszerellenesnek nevezett, fasiszta múlttal vádolt meg. Beszédének Mindszentyre vonatkozó részét azzal zárta, hogy előrevetítette: „A magyar demokrácia fejlődése folyamán most érkezett oda, hogy ezen a téren is rendet csináljon!” Azt már akkor is mindenki sejthette, hogy mit jelent a Rákosi szájából elhangzó rendcsinálás.

Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek memoárjában így emlékezett vissza az 1948-as évre: „A személyem ellen irányló támadás és rágalmazás egész nyáron folyt. Letartóztatásom előkészítésére az utolsó roham ősszel indult el, a következő jelszavak felhasználásával: ’Megsemmisítjük a mindszentyzmust!’; ’Eltávolításától függ a magyar nép jóléte, és az egyház, valamint az állam közötti béke’. Kivezényelték ellenem a tanulóifjúságot, kirendelték az üzemekből a munkásságot. A kommunista párt ügynökei a tüntetőket a püspöki paloták elé vezették és a főpásztoroktól követelték, hogy a makacs és politikailag rövidlátó bíboros-prímást ők segítsenek eltávolítani az egyház éléről. … Mint annak idején az iskolák államosítása előtt tették, most is ágensek hadát küldték a hivatalokba és üzemekbe, hogy aláírassanak elkészített szöveget, amely eltávolításomat és népbíróság elé állításomat követeli. A kommunista párt ellenőrzése alatt álló községi, városi és megyei tanácsok pedig feliratokban kérték és sürgették a minisztertanácstól példás megbüntetésemet.”

A gépezet tehát beindult, minden kezükben lévő lehetőséget felhasználva összpontosított támadást szerveztek a bíboros atya ellen. A december 23-i házkutatást – melynek során felforgatták szinte az egész püspöki palotát – követően karácsony másnapján, december 26-án jöttek el Mindszenty Józsefért. A kommunista rendszer felfoghatatlan aljasságát és az egyház, valamint annak felszentelt papjai elleni gyűlöletüket egyaránt jól példázza az a tény, hogy a letartóztatást éppen a kereszténység egyik legszentebb ünnepén, karácsonykor hajtották végre. Az ÁVH különítményét Décsi Gyula alezredes vezette, aki közölte az egyházfővel, miért jöttek. Nem volt írásos végzésük, és amikor a jog-és perrendtartásban járatos bíboros ezt kérte tőlük, Décsi fölényesen vetette oda, hogy nekik ilyesmire nincs szükségük. A bíborosok nemzetközi jogállása, valamint az ebből fakadó különleges státuszuk sem érdekelte az ÁVH-s pribékeket, mert amint Décsi fogalmazott: a hazaárulókat, kémeket és valutaüzéreket az éber, demokratikus rendőrség akkor is kézre keríti, ha valaki bíborosi talárban van.

Mindszenty Józsefet azonnal az Andrássy út 60-ba, az ÁVH központjába szállították, ahol még szent karácsony ünnepén meg is kezdődött a bíboros vallatása. Elkobozták tőle reverendáját, a breviáriumát, a rózsafüzérét, a „Krisztus követése” című Kempis Tamás-kötetet, de még a karóráját és a tudatosan magával vitt büntetőjogi kódexet is. Utóbbit nyilván azért, hogy még véletlenül se tudjon közvetlenül valamelyik paragrafusra hivatkozni majd akkor, amikor megsértik vele szemben a perrendtartás törvénybe foglalt szabályait.

Már az első éjszaka egy hamis, hazugságokat tartalmazó „vallomást” akartak vele aláíratni, amit azonban Mindszenty megtagadott, mondván: semmi lényegi állítása nem igaz. Décsi Gyula nem is leplezte a valóságot, amikor az aláírás megtagadása után ezt mondta Mindszentynek: „Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem azt, amit mi akarunk.” Ezek után a bíboros elszenvedte az első fizikai bántalmazásokat, amelyeket éjszakáról-éjszakára újabbak és újabbak követtek. Az alatt a 39 nap alatt, ameddig az Andrássy út 60-ban tartották fogva, a folyamatos fizikai terror mellett nem engedték ők normálisan aludni, és néhány nap elteltével – amikor biztossá vált vallatóinak, hogy a verések hatására sem fog hamisan vallani – megkezdték a gyógyszeres tudatmódosítókkal történő kezelését is. Így nem csupán a rendszeres verés és az alváshiány okozott nála egyre komolyabb fizikai tüneteket, de az is, hogy – igyekezvén elkerülni a megtörésére, személyisége elveszítésére irányuló gyógyszeres kezelést – sok esetben a kérdéses, vagy valamiért gyanús ennivalókat sem fogyasztotta el. Mindezek együttesen lassan, de biztosan felőrölték a szervezetét.

A népbírósági tárgyalás 1949. február 3-án kezdődött. Nem csupán Mindszenty József bíboros ült a vádlottak padján, de több más személy is, akikkel a koholt vád szerint Mindszenty összeesküvést szőtt az államrend ellen, valamint akik a valutáris visszaélésekben és a bizonyítékok bűnös eltüntetésében is partnerei voltak a magyar egyházfőnek. A pert a nyilas múlttal rendelkező kommunista vérbíró, Olti Vilmos tanácselnök vezette. Amint az a kommunista népbíróságok jogellenes működésére jellemző volt, Mindszenty bíboros sem kapott valódi jogi védelmet, a hivatalból mellé rendelt védőügyvédje mindvégig összejátszott a vádlókkal. A per kimenetele nem lehetett kétséges: a népbíróság megállapította, hogy Mindszenty József bűnös az ellene felhozott vádakban, ezért halmazati büntetésként életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélték.

A büntetés letöltését kritikus egészségi állapota miatt a Gyűjtőfogházban található rabkórházban kezdte meg, majd néhány hónap elteltével átszállították a fegyházba. Mindvégig akadályozták lelki élete ápolásában, eleinte még olvasni sem engedték, s később is jó ideig csak a börtönkönyvtárban fellelhető kommunista szerzők műveit vehette a kezébe. Mivel az 1950-es évek közepére egészségügyi állapota ismételten leromlott, így előbb a Baranya megyei Püspökszentlászlóra, majd a Nógrád megyei Felsőpeténybe szállították házi őrizetbe. Körülményei itt némileg javultak, bár az ÁVH szigorú őrizete itt sem lankadt. Édesanyján kívül más látogatót nem fogadhatott, és a házi őrizet helyszínét sem hagyhatta el.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése Felsőpetényben érte. Október 30-án érte jöttek Pálinkás (Pallavicini) Antal, a rétsági harckocsizó ezred Forradalmi Katonatanácsának elnökének küldöttjei, s kiszabadították házi őrizetéből. Előbb a rétsági laktanyába, majd másnap reggel Budapestre vitték az immár szabadságát visszanyert bíborost. (Fontos kiemelni, hogy Pálinkás Antalt többek között ezért ítélte halálra és végezte ki a kádári bosszú-törvénykezés 1957 decemberében.) November elsején rövid nyilatkozatban adta tudtára országnak és világnak, hogy újra szabad, és hogy az eseményeket nemzeti szabadságharcnak minősíti. Ezzel lényegében ismét elfoglalta a prímási székét, amelyet XII. Pius pápa a bebörtönzése ellenére sem vett el tőle. Teljes mellszélességgel a forradalom mellé állt, így annak leverése, majd Kádár János hatalomra kerülése után egyértelmű volt: számára itthon ismét véget ér a szabadság, már csak azért is, mert 1949 februári elítélése idején Kádár volt a belügyminiszter, aki ezért nem csupán a restaurálni kívánt rendszer alapvető érdekének, de személyes ügynek is tartotta, hogy Mindszenty ismét rács mögé kerüljön.

Mivel a bíboros a hazáját nem akarta elhagyni, ám szabadsága ismét veszélybe került, kényszermegoldásként az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén kért menedéket, amelyet meg is adtak neki. Bár ez ismét egyfajta börtön lett számára, hiszen a követség épületének elhagyása azonnali letartóztatást hozott volna, mégis szabadabb lehetett, mint korábban, hiszen a követségi épületen belül nem bánthatták. Szerteágazó levelezéseket folytatott, igyekezett tudatni a világ közvéleményével a magyarországi helyzetet. Az amerikai és a szovjet fél megállapodása után szovjet utasításra végül a magyar párt- és állami vezetés is letett arról, hogy megpróbálja Mindszentyt kicsalni a követségről és letartóztatni.

Néhány nap híján 14 évet töltött el ugyanabban az épületben, a budapesti Szabadság téren. 1960-ban, édesanyja halálakor sem hagyhatta el azt, a temetésre sem mehetett el, sőt, imádott édesanyja sírjához szándéka ellenére végül soha nem tudott ellátogatni. Ez örök lelkiismeret válságot jelentett az édesanyját mérhetetlenül szerető bíborosnak. Végül az Apostoli Szentszék és a Magyar Népköztársaság megállapodása értelmében 1971. szeptember 28-án el kellett hagynia az amerikai követség épületét, igaz, egyben hazájából is távozni kényszerült. Így pontos a megfogalmazás, mert amint az emlékirataiban leírta, híven korábbi magatartásához, nem akart távozni Magyarországról, életét a hazájában, népe körében szerette volna befejezni. Mivel azonban a Vatikán is távozásra biztatta, s az amerikai elnök, Richard Nixon is azt javasolta neki levélben, hogy törődjön bele nehéz sorsába, éreznie kellett, hogy immár nem szívesen látott vendége az amerikai követségnek. Az amerikai követségről vatikáni diplomata-útlevéllel Bécsbe vitték autóval, majd onnan Rómába utazott. Itt hatalmas tisztelettel fogadták, ám ő nem szándékozott az Örök Városban maradni, eredeti tervének értelmében a bécsi Pázmáneumot tekintette végállomásnak, ahol aztán élete végéig lakott is.

Utolsó éveiben sem fizikailag, sem szellemileg nem zárkózott be a Pázmáneumba. Amellett, hogy befejezte és sajtó alá rendezte emlékiratait, s rengeteget olvasott, bejárta a világ keresztény magyarságát. Előrehaladott betegségei, súlyosbodó egészségi állapota ellenére számos lelkipásztori utat vállalt, felkeresve a világon szétszóródott magyar közösségeket. Európai körútja után járt Kanadában, az Egyesült Államokban, Dél-Afrikában és Dél-Amerikában is. Utolsó lelkipásztori útja Venezuelába vezetett, boldogfai Farkas Endre egykori vezérkari őrnagy meghívására. Megismerte az ottani magyar kolóniát, majd néhány napra Kolumbiába is átutazott. Visszaútján rosszullét fogta el, így Bécsbe visszatérve már nem a Pázmáneumba, hanem a bécsi Irgalmasok Kórházába ment. Itt hunyt el 1975. május 6-án.

Mindszenty József bíboros komolyan vette Istennek tett esküjét és hazájához érzett hűségét. Kevéssel letartóztatása előtt, már pontosan érezve a reá váró megpróbáltatásokat, az ország népéhez intézett szózatában fogalmazta meg élete mottóját: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.” Mindszenty József élete végéig hű maradt saját hitvallásához, amiért joggal érdemli ki az egész keresztény magyarság tiszteletét és őszinte megbecsülését.

Kovács Attila, Magyar Fórum