Életünkkel munkálkodjunk Krisztus Király országáért!

„Koldusboton, törött mankón jövünk búcsút járni, Szűzmáriás magyaroknak kopott unokái” – idézte 75 évvel ezelőtt Sík Sándor versét Mindszenty József a Boldogasszony Éve keretében megrendezett bodajki búcsún, mely az egyik utolsó nyilvános szolgálata volt a karácsonyi letartóztatását megelőzően. Szentbeszédében eltért az előre leírtaktól. Rögtönzött szavait a harmincezres tömegben jelenlévő kommunista ügynökök jelentéseiből ismerjük: „Ezer év minden történelmi emléke, minden Mária-templom és templomrom, minden katolikus családi ház, a temetőben minden sirhalom, harsogva hirdeti, hogy a boldogságos Szűz a mi Patrónánk és a mi Édesanyánk.

---

Édesanyára szükség van a családban, a mi családunkban is. Hányan vannak mégis, akik pont édesanyák nem akartak lenni. Van azonban egy Édesanya fölöttünk, az Isten Anyja, akiről írva van: »Sohase lehetett hallani, hogy bárkit, aki pártfogásért hozzá folyamodott, gyámolítatlanul magára hagyott volna«.”

A két utolsó szabadon töltött téli hónap már előrevetítette a küszöbönálló eseményeket. A Prímási Palotát zöldségárusnak álcázott ávósok figyelték, titkárát őrizetbe vették, látványos házkutatást tartottak. December 16-án Rákosi Mátyás Moszkvába utazott, hogy Sztálintól engedélyt kérjen a hercegprímás letartóztatására. Papjaitól a bíboros mélyen átélt szavakkal búcsúzott: „Az idők súlyossága, az ellenem mesterségesen szított támadások és állásfoglalások arra figyelmeztetnek, hogy immáron elközelgett az én órám, és ha Mesterem arra talál méltónak, hogy felvegyem keresztjét és kövessem őt, szívesen teszem. A bíborpalást és a kereszt úgyis rokonok egymással. Boldog vagyok, hogy mindkettő viselésével magyar népem sorsát enyhíthetem.”

A letartóztatás után, miközben őt az Andrássy úton testileg és lelkileg bántalmazták, kispapjai állandó szentségimádásba kezdtek a kiszabadulásáért. Közismert, hogy a bíboros kezdetben egy latin rövidítéssel jelezte a hamis beismerő vallomások aláírásakor, hogy „kényszer hatására tette”. Amikor ezt megtiltották neki, a felismerhetetlenségig eltorzult aláírások mellett új módszert választott, „vallomását” teleírta helyesírási hibákkal. Sokféle módon próbált felkészülni ezekre a napokra, de az a kegyetlenség, amivel találkozott, minden előzetes elképzelését felülmúlta. 1949 februárjában megrendezett kirakatperében az utolsó szó jogán tett tanúságot fehérvértanúságának lényegéről: „Ma reggel ez az imádság jött az ajkamra: Uram, adj békét ezekben a napokban! Nem a közeli vagy távol-jövőbe, hanem érdekes, ez az ősi imádság azt mondja: ezekben a napokban. Ezt a békét kértem az én Egyházamnak, amelynek szeretetét elhoztam ide is.”

A szeretetből fakadó békéért bátran imádkozhatunk mi is, és büszkén tekinthetünk a tiszteletreméltó bíboros Isten által elfogadott és ma is kegyelmi gyümölcsöket termő életáldozatára és életszentségére. Ezt Ferenc pápa tekintélyével a Katolikus Egyház a kirakatper 70. évfordulóján így ismerte el: Isten Tiszteletreméltó Szolgája „a hivatásában mindig rendkívüli módon kitartott és szilárd bátorságot tanúsított, a barbár erőszakra szeretettel és evangéliumi szelídséggel válaszolt.

Teljes odaadása Krisztus iránt, az ő igazsága és igazságosságának érvényesülése iránt, a bizalommal teli ráhagyatkozása az isteni Gondviselésre, élő és állhatatos reménye, népe iránti szeretete, rendíthetetlen és szenvedélyes lelkipásztori tevékenysége, buzgósága az egyetértésért és a békéért, okossága és ereje, a világi dolgok iránti megvetése, és végül az evangéliumi eszményekre való folytonos törekvése – mindezek a vonások remekül megrajzolják Mindszenty bíboros lelki portréját. Erénygyakorlásával ékesítette a bíbort. Egész életét a Krisztusba és az ő egyházába vetett hitének szentelte.”
                (Forrás: Mindszenty Alapítvány / Kovács Gergely, Esztergom-Budapest 2023/5. szám)